Amatőr irodalom

Alkotó ember, amatőr irodalmár

Romasors

Az egyik nagyváros ipari negyedében laktunk, ahol Édesapám dolgozott egy vasas üzemben, mint segédmunkás. Megbecsült munkás volt és igazán szerették a munkahelyén. Dolgozott is Ő becsülettel, hiszen kellett a pénz, mert nagy családot kellett eltartania. Öt gyerek várta otthon, akik mindig éhesek voltak. A nagyobbak már megértették, ha nem volt mit enni, de a kisebbeknek nehéz volt elmagyarázni, hogy most nem tudunk mit enni majd később talán, ha apu hoz fizetést. Hát hozott is minden héten, csak kevés volt ennyi szájnak. Meg hát az iskola, mert már iskoláskorú is volt közöttünk, sőt a bátyáink már dolgozni is el szoktak menni, ha volt hova. Sajnos nagyon kevés volt a lehetőség a munkára, de nem adták fel, minden nap elmentek, hátha valaki megszánja őket és felfogadja napszámba. A kisebbek meg iskolába mentek volna, ha lett volna miben. Egy pár cipő volt a maradék három gyerekre, de Én még nem tartok rá igényt, hiszen csak három éves leszek, de a két lány felváltva tudott csak iskolába menni. Nagy örömmel tették, hiszen ott meleg volt és még enni is kaptak. Én meg eltipegtem Édesanyám mellett egész nap, vagy a testvéreim közül játszottam azzal, aki éppen nem ment iskolába. A bátyáim nem nagyon foglalkoztak Velem, nekik nem volt türelmük hozzám. Szóval, mikor Édesapánk dolgozott, Édesanyánk mondogatta: - Megint lesz mit enni a hétvégén, de olyan kevés a pénz, hogy nem jut a jövő hétre. Nagyon be kell osztani lelkecskéim.

Ezt mindig elmondta, pedig tudta nagyon jól, hogy tisztában vagyunk anyagi helyzetünkkel és meg is értjük, hogy sok a fizetnivaló. A háziúr is minden héten felhánytorgatja a tartozást, pedig Mi mindig fizettünk rendesen, csak mikor apu beteg volt, akkor maradtunk el pár heti bérrel és azóta nem tudjuk utolérni magunkat. Sajnos apunak nagyon kevés a bére, hiszen csak segédmunkás, de annak is örülni kell, hogy egyáltalán van munkája, mert a cigányoknak nem nagyon adnak munkát. Ja, majdnem elfelejtettem, mi cigányok vagyunk, de igyekszünk, hogy ne vegyenek Bennünket egy kalap alá a többi cigánnyal, aki nem dolgozik és olyan módon él, hogy igazán nem lehetünk rájuk büszkék. Mi mindig igyekeztünk becsületesen élni és meg is tűrtek Bennünket a Magyarok között. Büszkék is vagyunk arra, hogy ott élhetünk, ahol élünk és mindenkivel jóba vagyunk a telepen. Sokan hívják aput segíteni, hiszen tudják, hogy jó munkaerő és kell is a pénz. Ezzel próbálnak meg segíteni rajtunk, pedig másoknak sem könnyebb. Olyanoktól is kapunk segítséget, akik maguk is napról-napra élnek, de jó Keresztény emberekként úgy érzik, akkor is segíteni kell ahol tudnak.

Hát így teltek napjaink és vártuk, reménykedtünk benne, hogy minden jóra fog fordulni, hiszen egyszer minden rossznak vége kell, hogy szakadjon. Örülünk annak, hogy van fedél a fejünk fölött és van mit enni, ami néha gondot okoz Édesanyámnak, de mindig megoldja és még iskolába is tudnak járni testvéreim. A két bátyám úgysem végezte el az elemit, mert el kellett menniük dolgozni. Sajnos nem is voltak annyira jó tanulók, hogy inasok legyenek valahol. Így maradt a napszám, meg a segédmunka és néha a csavargás. Édesapám nagyon keményen fogott Bennünket, nem tűrte el a lengeséget, a csavargást és a tisztességtelen életvitelt. Mindig odafigyelt, hogy az Ő gyerekei tisztán járjanak, még ha foltos volt is a ruhánk. A nagyobbik bátyám, mikor tizenöt éves lett, abbahagyta az iskolát és elment dolgozni, de pár hónap után elbocsátották. A kisebbik bátyám ekkor volt 13 éves és neki még iskolába lenne a helye, de annyira rossz tanuló, hogy azt mondta, neki elég a négy osztály, le tudja írni a nevét, meg tudja számolni a fizetést, inkább elmegy dolgozni és segít a családi kasszán. Hát ekkor már nem volt mit tenni, szegény Édesapánk beletörődött és elengedte Őket, de arra ügyelt, hogy mindig tisztességes munkát végezzenek, ne csavarogjanak és ne olyanokkal barátkozzanak, akik belevihetik Őket minden rosszba. Nehezen éltünk, de igyekeztünk betartani a szabályokat, mert megértettük, hogy Nekünk, cigányoknak, sokkal többet kell bizonyítani, mint hasonló Magyar családoknak. Mi, akik a társadalom perifériáján élünk, nagyon sokat kell tenni azért, hogy ne bélyegezzenek meg Bennünket. Eddig is nagyon sok minden történt már, ami miatt lenéznek Bennünket és elítélnek, még mielőtt megismernének. Az egyes cigány rétegek sajnos valóban okot adnak a kirekesztettségre, hiszen nem dolgoznak, bűnöznek és mindig arra várnak, hogy valaki majd megsegíti Őket. Sajnos az ilyenek azok, akik még a saját „fajtájukat” sem kímélik és gátlástalanul becsapják cigány társaikat is. Ezektől akart távol tartani minket Édesapánk, mert belátta, hogy így könnyebben boldogulunk. Ezért voltunk mi elismerve a környezetünkbe és ezért mondták a magyar asszonyok, hogy „ha a Ferkó gyerekeivel találkoznak este az utcán, akkor senki nem fél, mert a Ferkó gyerekei nem olyanok”. Hát ez igazán jól esett nekünk is és Édesapánk is nagyon büszke volt, hogy így vélekednek Rólunk. Ezért kaptak a testvéreim napszámot és ezért volt édesapánk elismert ember a gyárban is. Nehéz fizikai munkát végzett és esténként fáradtan ült le a konyhaasztalhoz, de sosem panaszkodott. Megvárta míg Édesanyám kimeri a vacsorát és jóízűen elfogyasztotta, még akkor is, hogy ha íztelen, vagy kevés volt. Nagyon jól tudta, hogy Édesanyánk mindent elkövet azért, hogy minden nap legalább egyszer meleg étel kerüljön az asztalra és lehetőség szerint, hetente egyszer hús is. Sajnos nem volt ez olyan egyszerű, hiszen keveset kellett nagyon beosztani. Édesapánk először a tartozásokat rendezte a fizetéséből, majd odaadta a maradékot Édesanyámnak, aki nevetve visszaadott valamennyit, mondván: - Férfiember ne legyen pénz nélkül! Így Édesapámnak mindig volt zsebpénze, amit aztán édesanyám a hét vége felé visszakéregetett, mert addigra már elfogyott a konyhapénz és a napi betevőhöz kellett Édesapám félretett pénze. Azért minden napra jutott ennivaló, bár olyan volt, hogy csak kétszer kaptunk, reggel, meg délben, mert estére már nem jutott. Én , aki a legkisebb voltam, mindig kaptam és akkor még nem volt lelkiismeret furdalásom emiatt. Én igyekeztem mindenkire mosolyogni, mindenkivel szerettem játszani és boldog voltam, ha valamelyik testvérem feldobált a levegőbe. Játékaink nem voltak. Mindig kitaláltak Nekem játékokat és készítettek olyat, ami elérhető volt számunkra. Kukoricacsutkából, zsinegből, rongyból és ki tudja még miből nem készültek játékaim. Én mindennel eljátszottam és nem voltam nyafogós kisgyerek, aki midig az anyja szoknyáján ül. Volt egy cicánk, akivel nagyon jól megértettük egymást és naphosszat eljátszottunk vele. Ő nagyon sovány volt szegény, mert egeret fogni nem tudott, ezt mondat anyukám, és csak abból élt, amit az emberek odavettettek neki, de ez édes-kevés volt, hiszen sokszor magunknak sem jutott, nem a cicának. Azért lakott Nálunk, mert édesanyám még a kevésből is juttatott neki, amit dorombolással hálát meg. én nagyon szerettem simogatni és Nekem is sokat dorombolt. Persze Én még sokat aludtam és élveztem az élet minden pillanatát. A lánytestvéreim már tudtak anyunak segíteni, tisztán tartották a szobát és a kamrát, ahol a fiúk aludtak. Elmosogattak és elrakták az edényeket, meg felsöpörték a konyhát és fel is sikálták, mert nálunk még sáros volt a konyha is és a szoba meg a kamra is, egyszóval az egész lakás. Anyukám napjában többször is felsöpört, pedig sokszor nem is volt mit, de mindig azt mondta: _ ha nem csinálom, megesz Bennünket a kosz! Hát Ő ilyen volt cigányasszony létére. Sajnos sok olyan cigány ismerősünk és rokonunk volt, aki nem így gondolkodott és bizony Őket tényleg „megette a kosz”. Olyan helyre édesapám sem szívesen ment és mindig mondogatta: - Engem a tisztaság és a rend emel csak ki a többiek közül,nekem ezt kell tennem. Egyet is értettünk Vele, hiszen nem akartuk, hogy lenézzenek és kitaszítsanak Bennünket. Nekünk sosem volt veszekedésünk senkivel és mondta is a főbérlő apámnak, hogy: Ferkó, maguknál sosem hallottam veszekedést, de még egy hangos szót sem. Maguk igazán tisztességes cigányok!

Hát erre igazán büszke volt Édesapám és úgy nevelt Bennünket, hogy ne mondhassa Ránk senki, hogy mocskos cigány, mint némelyik családra. Persze sok minden múlik azon, hogy kit miképpen ítélnek meg az emberek. Tudni kell alkalmazkodni a környezethez, de köztünk is vannak sokan, akik nem tudnak és olyan is van, aki nem is akar alkalmazkodni. Mindig siránkoznak, és semmit nem tesznek azért, hogy Őket is elfogadják. Dolgozni a cigányok közül sokan nem járnak, hiszen azt mondják, úgysem kapunk munkát! Akkor Édesapám miért dolgozik már több éve egy helyen megbecsült emberként!  Persze könnyebb mindig sírni és panaszkodni, meg várni arra, hogy mások oldják meg helyettünk a gondjainkat. Édesapámék sokan voltak testvérek, nyolcan, de Ők mind tisztességes módon élnek és nevelik családjukat. Hozzájuk szeretek is elmenni, mert ott tisztaság van, rend és jó illatok a lakásban. A frissen fellocsolt és felsepert sáros padlónak is van egy jellegzetes illata, amit Én nagyon szeretek és érzem belőle, hogy gondot viselnek a házukra azok, akik lakják. Keveset megyünk rokonokhoz, hiszen nincs ideje rá Édesapánknak, hogy elvigyen Bennünket, meg az utazás is pénzbe kerül, de ünnepek tájékán mindig megyünk. Két nagy ünnep van Nálunk, amit mindig együtt tartanak Édesapám testvérei. Karácsonykor és Halottak napján mindig összejövünk. Halottak napján emlékezünk Édesapám elhalt szüleire, akik idejekorán hagyták itt gyerekeiket és a nagy testvérek nevelték fel a kicsiket. Egyszerre haltak meg mindketten, talán két hónap különbséggel. Ezt számtalanszor hallottam, ezért tudom ilyen jól. Szeretem az ilyen ünnepek kori összejöveteleket, mindig sokat mesélnek a régi időkről és a családról, akik közül csak Édesapám családját ismerjük, mert Édesanyám árva lány volt, akit az Ő édesanyjának az unokatestvére nevelt fel, mert más rokona nem volt.  Ezért Őket nem is ismertük és nem is tartottuk Velük a kapcsolatot. A többi rokonság viszont nagyon kedves és aranyos volt, mindig szívesen láttak Bennünket és mindig került ünnepi ebéd az asztalra, pedig Ők is, egy kivétellel, ugyan olyan szegények voltak, mint mi. Akinek egy kicsit jobban ment, Ő Édesapám nagyobbik testvére. Ő eszes, okos gyerek volt és a pap bácsi taníttatta, mert nem akarta, hogy egy ilyen Istenadta tehetség elkallódjon. Hát nem is kallódott el, gépszerelő lakatos lett belőle és ugyanott dolgozott, ahol apukám, csak másik műszakban és dupla annyi bérért. Ezért nekik egy kicsit jobban ment, családi házban laktak, két szobában és mindegyik parkettás és még a konyhában is kő van. Bent van náluk a víz, nem kell kijárni a kútra és fával fűtött  vízmelegítőjük is van, ahonnan egy kádba folyik a víz és lehet fürdeni. Hát ez már számunkra a gazdagságot jelenti. Nálunk nincs bent a víz és nincs kádunk sem, mi lavórban fürdünk, és a közkútról hozzuk a vizet.  A többi testvére ugyan úgy él, mint mi és ugyan olyan nehezen vészelik át a mindennapokat, mint mi. Nekik sincs állandó munkájuk, mint a testvéreimnek, de nem járnak tisztességtelen utakon, inkább nélkülöznek, és nem költenek olyan dolgokra, ami nem feltétlenül szükséges. Ünnepekre azért mindenki kitesz magáért, bár nem tudom, hogy csinálják, de mindig ünnepi fogások kerülnek az asztalra. Minden éven máshol ünnepelünk, és mindig visz mindenki ajándékot a másiknak. Egyszerű és sokszor magunk készítette ajándékok ezek, de mindenki nagyon örül és lelkendezik, hogy micsoda ajándékot kapott. Halottak napját meg néma csendben ünnepeljük. Ekkor gondolunk azokra, akik már nem lehetnek Velünk. Rájuk gondolunk és Nekik adjuk jelképesen az ünnepi lakomát, hogy ne éhezzenek e túlvilágon. Az Én szüleim mélyen vallásosak és rendszeresen járnak templomba. Ekkor hagynak engem a szomszédasszonynál megőrzésre, mert Én még nem tudnám végigülni a misét.  Szerettem a szomszéd néninél, mert a macskái mindig játszottak Velem. Sok macskája volt és mindegyik nagyon szelíd. Nála mindig volt sütemény és sokat megetetett Velem, míg ott voltam. Pár apró falatot odaadtam a macskáinak is, akik dorombolással hálálták meg kedvességemet. Mikor a misének vége volt, Édesanyám eljött értem és ilyenkor kicsit beszélgettek a szomszéd nénivel, de ezek a beszélgetések mindig rosszkedvre hangolták anyáékat, mert utána mindig rosszkedvű és ingerült lett. Sokszor éreztem, hogy rosszul áll a szénánk, mert Édesapám meg mindig ezt emlegette. Valami miatt napról-napra romlott szüleink kedélyállapota, de ekkor még nem tudtuk az okát. Mindenki azt gondolta, hogy az anyagi nehézségek sűrűsödnek és ezért vannak olyan hangulatban a szüleink. Mi persze nem volt szabad, hogy ezt észrevegyük, de a testvéreim mindig mondták, hogy már megint nem beszélgetnek a szüleink egymással, biztosan valami történt. Eleinte azt gondoltuk, hogy Mi voltunk rosszak és ezért olyanok a szüleink, de rájöttünk, hogy másról van szó. Hallgattuk a beszélgetéseiket és ha valaki a szomszédok közül átjött Édesapánkhoz, mindig csak az életről és a megélhetésről, na meg a háborúról volt szó. Igen a háborúról, hiszen 1944-et írtunk ekkor és nem olyan régen jöttek be a Németek az országba. Tudtuk a háború kimenetelét , figyelemmel kísérték a felnőttek a történéseket és mindenki nagyon várta a végkifejletet, mert már nagyon elegünk volt a háborúskodásból. Elvitték a fiatal férfiakat, nem volt aki megkeresse a kenyérre valót és bizony sokan voltak olyanok, akik soha nem látták többet a testvéreiket, vagy a szüleiket.  Sokan voltak akik sosem tértek haza a frontról. A mi családunkat egyenlőre elkerülték az ilyen behívások és Mi gyerekfejjel azt gondoltuk, hogy nem is kell a mi családunkból senkinek katonának menni. Nehezen éltünk, de együtt volt a család. Szeretetben és szegénységben, de éltünk és még a rokonságunkat sem érintette a behívás. Tőlünk messze volt a front és csak a rádióból, meg a pletykákból hallottuk a háborút. Hittük, hogy ide, ebbe a határszéli kisvárosba talán nem is fog sosem eljutni és nyugodtan élhetünk, mint eddig. Tudomást sem vettünk a harcokról, próbálta mindenki úgy átvészelni ezt az időt, mintha nem is lenne. Csak, mikor hallani lehetett a behívásokról, akkor kezdtek el ismét beszélni a népek a háborúról, mikor meg már bevonult, akinek be kellett, elcsendesedett a közhang is.

Egyszóval, éltük a mindennapi életünket, Én édesanyám közelében a többiek meg mindenki, ahogy eddig. Testvéreim dolgozni és iskolába mentek, édesapám meg a munkahelyére. Édesanyám meg a mindennapi küszködésekkel igyekezett megbirkózni, hogy előteremtse a napi betevőt.  Jól bűvészkedett, hiszen minden napra jutott ennivaló és ha kopott, foltos, de tiszta ruhában jártunk. Ezért neki naponta mosnia kellett, hiszen mosógép nem volt, mindent kézzel mosott és az egyetlen lavórba, amibe mosakodni is szoktunk. Sűrű programja volt édesanyámnak, hiszen mindenre neki kellett gondoskodnia. Édesapánkat reggel munkába indulás előtt, már kész reggeli csomag várta, ki volt készítve a ruha a székre és a frissen főzött feketekávé is ott gőzölgött az asztalon. Aztán, mikor édesapánk elment, sorban keltek testvéreim, ki mikor kellett, hogy induljon, úgy kapta édesanyánktól az útravaló elemózsiát. Aki iskolába tudott menni, neki kellett másodikként elindulnia, mert az iskola gyalogosan több, mint egy órai útra volt. Akik napszámba mentek, ráértek hét után indulni, mert az „embervásár” fél nyolc körül kezdődött. Embervásárnak hívták azt, mikor a gazdák eljöttek a telep egyik nagyobb terére és az ott összegyűlt emberek közül kiválogatták, akikre azon a napon szükségük volt. Itt, ha valaki nem jelent meg időben, aznapra nem kapott munkát. Volt itt mindenféle szakember és segédmunkás, cigány és magyar. Nemre korra való tekintet nélkül mindenki itt toporgott, várta, hogy megszólítsák, mert egy napra legalább volt akkor munka és remény, hogyha jól dolgozik, másnap is keresni fogják. A testvéreim már több alkalommal voltak egy kereskedő embernél, aki szinte mindennel kerekedett és sok munkása volt. Minden reggel kijött ide, mert itt talált olyan munkaerőt, aki csak egy napra kellett. A testvéreimet kereste szemével, mert meg volt velük elégedve és tudta, hogy Ők nem lopják meg, mint mások már sokszor megtették. Ha a gyümölcsöt kellet átrakni, akkor mindig küldött Nekem, meg e testvéreimnek pár szem szilvát, almát, körtét és néha még aszalt szilvát is. Tudta, hogy kik vagyunk, ismerte édesapámat, ezért bízott meg a testvéreimben is. Ők bizony nem mindig tudtak nála dolgozni, hiszen volt mikor nem jött a kerekedő, de dolgozni kellett, ezért elmentek máshoz napszámba. Sokat tudtak dolgozni és sokszor tudtak pénzt hozni haza, amiből édesanyánk aztán nagy beosztással gazdálkodott. Ezért tudtunk mi minden nap háromszor enni, bár volt olyan, mikor nem jutott háromszor, csak kétszer, de ilyen ritkán adódott. Sajnos annyi pénzünk sosem gyűlt össze, hogy az összes tartozásunkat kifizessük, de valamennyit mindig sikerült törleszteni a boltban is és a háziúr felé is. ezért szerettek Bennünket a telepen, mert tudták, hogy a Ferkó családja megadja, ha kér. Ritkán, de rászorultunk a segítségre, amiért édesapánk haragudott és ilyenkor szidta a „tetves világot”. Olyankor mindig magát hibáztatta, mert egyszer adódott volna egy lehetőség, hogy elköltözzön a fővárosba családostól dolgozni és még lakást is ígértek neki, de Ő ragaszkodott a vidéki élethez. Azt mondta, hogy Ő már nem tudná megszokni a nagyvárost, bármennyire is kényelmes, meg jó. Ezért hát itthon maradtunk . Amikor meg kicsit nehezebben mennek a dolgaink, mindig felemlegette ezt, magát okolja és szidja a világot, mintha az tehetne bármiről is. Nehéz ember Ő, csökönyös és uralkodó, de nem zsarnok. Azt tanulta az apjától is, hogy mindig a férfi döntse el a családban a dolgokat. A mi kultúránkban évezredek óta így van és ezen nem is fog senki változtatni. Mindig elfogadtuk a döntését és nem is volt semmi probléma.

Egyik vasárnapi napon ismét a szomszéd néninél voltam, aki nem járt misére és Rám vigyázott, mikor a Háziúr jött a házpénzt szedni. Minden hétvégén szokott jönni, de sosem mise időben. Furcsállottuk is, de mit volt mit tenni, kifizettük a lakbért. A szomszéd néni fizette a miénket is, mert édesanyám itthagyta nála a pénzt. A Háziúr mondott pár furcsaságot, amit nem értettünk, de elhittük neki. Azt mondta, hogy tömegesen viszik a zsidókat a Németek táborokba, hadimunkára. Sokat elvittek már innen is és még viszik vagonszámra. Én nem értettem, de láttam, hogy midenki nagyon megijedt és kétségbeesetten néztek egymásra. A kitelepítések eddig is napirenden voltak, de ilyen tömegeket még nem vittek egyszerre. A zsidók voltak a telep éltetői, hiszen minden bolt az övüké volt és sokunknak segítettek a megélhetésbe. Aki a testvéreimnek szokott munkát adni, az is zsidó ember volt és mindenki szerette, mert segített a szegényeken. Tőle mindenki kapott hitelt és mindig friss árut hozott. Hát most Őrá is rákerült a sor. Bezárta a boltját és elment a többiekkel. Sosem láttam többé. Mikor édesanyámék hazaértek a miséről, nekik is elmondta a szomszéd néni, hogy mit mondott a Háziúr. Hát így kétségbeesni még nem láttam édesanyámat.- Mi lesz most velünk?-hajtogatta és látszott rajta, hogy nagyon sajnálja a kitelepítetteket. Ettől félt mindenki, hogy mi lesz, ha már ide is elérnek a kitelepítések! Mi lesz a családokkal, ha elviszik kényszermunkára a férfiakat? Nehéz gondolatok voltak ezek és igazából nem a napi gondok voltak a szüleink fejében, hanem a család szétválasztásának lehetősége. Mindenki ettől rettegett és a szidó lakosság kitelepítésének híre nem erősítette bennünk a jövőt!

-          Most igazán elkövetkezett, amiről a plébános úr prédikált a múltkor Ferkó!

-          Így van,R ozál-mert Rozálnak szólította Édesapám, Édesanyánkat. Kell a Németnek a munkaerő és most már nem sokan vagyunk akik bírjuk is a nehéz munkát, ezért mindenkit összeszednek, aki még mozog. Figyeljétek meg, hogy hamarosan Nekünk is el kell menni, vagy katonának, vagy munkatáborba. Kell a munkáskéz és egyre több kell.

-          Ne fesd az ördögöt a falra Ferkó! Még egyáltalán nem biztos, hogy Ránk sor kerül, különben is a gyár is hadiüzem, oda is kell e munkás!

-          Igaz Rozál, de mindig csak a szakembereket tartják meg. Nézd meg a többi gyárban is így volt. Akiknek nem volt szakmája, annak menni kellett, bár volt akit a vezetők meg tudtak menteni. Reménykedjünk és higgyünk Istenben, Ő biztosan segít átvészelni ezt a nehéz időszakot.

-          Szerinted már nem tart soká?

-          Szerintem nem. Hallani a Németek vereségeiről és látod Oroszországban nagyon gyorsan megfordult a front. Bízzunk benne, hogy hamarosan a szövetségesek bejönnek ide is és felszabadítanak, akkor már nem kell aggódni a jövőnk miatt. Addig meg tesszük a dolgunkat, neveljük a gyerekeket és próbálunk életben maradni.

Édesapám szavai nyugtatóan hatottak a családra és ismét tudtunk önfeledten játszani, hiszen nem láttuk szüleink arcán a kétségbeesést. Éreztük, hogy ha nem is megy minden a régi kerékvágásba, azért a hétköznapok ugyan úgy telnek, mint eddig. Minden nap lehetett hallani híreket és ezek hol jót hoztak, hol rosszat, de Mi gyerekek nem törődtünk vele, volt aki megvédjen bennünket. A szüleink mindent elkövettek azért, hogy ne érezzük a háború kegyetlenségeit és igyekeztek megóvni Bennünket a látványától is. Az iskolába volt, hogy napokig nem kellett menni, mert bombatalálatot kapott és még be nem deszkázták az ablakokat, vagy le nem kerítették a lebombázott részeket, addig nem mentek iskolába a testvéreim. A nagyobbak, meg napszám után mentek egész nap, de kevés lehetőség adódott. Egyre nehezebb volt boldogulni és mindenki nagyon várta már sorsunk jobbra fordulását. Szerencsére még tüzelőnk volt, és ennivalót is tudtunk még vásárolni, de egyre nehezebb volt. Édesapám testvérei is hasonló cipőben jártak és a telepen élő családok többsége is egyik napról a másikra tengette életét. kegyetlen dolgokat produkál a háború. Éhínség, nyomor kétségbeesés és bizonytalanság. A környékünkön is egyre többször hallani garázdálkodó bandákról, akik fosztogatnak és rabolnak. Este már nem volt tanácsos kimenni az utcára, mert a ruháért is megvertek vagy megöltek embereket.  Aki meg muszáj volt, hogy kimenjen, azok sosem mentek egyedül. Egyre többször gyűltek össze családok esténként, hogy támadások esetén többen tudjanak védekezni. Ezek az összejövetelek sok szempontból hasznosak voltak, hiszen azon túl, hogy egy védszövetséget alkottak, sok minden szóba került és közelebb hozta az embereket.  Ilyenkor meséltek a múlt dolgairól a szép háború előtti időkről. Szóba kerültek régen elfeledett ismerősök, akik a háborúban tűntek el és még olyanokról is megemlékeztek, akik nem voltak szoros kapcsolatban az itt élőkkel, de a gyárban együtt dolgoztak. A háború sok embert elvitt és sok családot szétszakított. Mondták is a felnőttek, hogy Mi(mármint a mi családunk) szerencsések vagyunk, hogy még együtt vagyunk. Hálát is adunk Istennek, mondta Édesapám.

                Hát így teltek a mindennapjaink és mi gyerekek is éreztük, hogy egyre nehezebb, bár nem mondta senki. Láttuk, hogy Édesanyánk napról-napra nehezebben teremti elő a napi betevőt. Nagyon messze volt a bolt, ahova vásárolni ment és az drágább is volt, mint a Mi boltunk, akinek a tulajdonosát elvitték kényszermunkára. Sokat kellett azért tenni a felnőtteknek, hogy a gyerekeknek legyen mit enniük. Most, hogy a testvéreim keveset jártak iskolába, egymást tanították és kikérdezték a tananyagból, mint a tanító nénik. Most jutott idő egymásra és sokat játszottak Velem is. Cudar volt ez a tavasz eleje, nagyon hűvös volt az idő, keveset voltunk kint az udvaron, mintha az időjárás is érezte volna a háborút. Késett a természet, még minden kopár volt, nem nyíltak a tavaszi virágok és még a melegedő idő is hiányzott. Kicsi otthonunk tele volt vidámsággal, kacagással, mintha semmi gondunk nem lenne, igaz nem is nagyon volt. A testvéreim csak a munka hiányát emlegették, mert kellett volna nagyon a pénz.  Elmentek Ők minden reggel becsületesen az „embervásárra”, de nem kellettek senkinek. Igaz kevés is volt a gazda, aki szokott napszámosokat fogadni, mert a zsidókat mind elvitték már. Egyébként is kevés embernek voltak jók a cigányok. Ezért a testvéreim csavarogtak az utcákon egész nap, várva, hogy adódjon valamilyen munka, ha csak fél napra is. Féltette is Őket az édesanyám, hátha belekeverednek valamibe, szokta mondani. Persze a testvéreim nem voltak olyanok, de az ördög nem alszik! Hát így tengettük mindennapjainkat, mikor egyik reggel kopogtak már elég korán.

-          Tessék!- szólt ki Édesanyám

-          A kerülettől jöttünk asszonyom!

-          Fáradjanak be, bár az uram nincs itthon

-          Nem baj, mindenképpen el kell mondani, amiért jöttünk, mert az idő sürget Bennünket

Gyanakvóan nézett az idegenekre Édesanyám, nem szokott minálunk olyan sűrűen megfordulni idegen ember, pláne nem hivatali.

-          Foglaljanak helyet - törölte le gyorsan édesanyám a két konyhaszéket

-          Köszönjük! Látom fiatalasszony, rendesen neveli a gyerekeket és tisztaság van maguknál.

-          Hát igyekszünk, kérem, mert tetszik tudni a cigány, ha koszos, hamar rásütik, hogy csavargó, meg tróger ember, aki csak bűnözésből él.

-          Hát azt tudjuk, hogy maguk nem ilyenek, hiszen a férje dolgozik, a fiúk is szoktak napszámot vállalni és a kislányok is rendesen járnak iskolába

-          Igen, járnak és büszkék is vagyunk rájuk az urammal, mert nagyon jó tanuló mindegyik. A fiúk meg szorgalmasak, csak hát mostanság nehéz munkát kapni!

-          Nehéz bizony asszonyom és mostanában nem is várható változás! Akkor el is mondanám, amiért jöttünk! Tudja sok zsidót elvittek már kényszermunkára és most azt tervezik a németek, hogy a fiatal fiúkat szedik össze és viszik el dolgozni. Ezért gondoltuk azt, hogy maguknak el kellene költözni valami kis faluba, ahol nem fogják háborgatni a családot, mert most nagyon ezt beszélik, bár hivatalosan még nem mondták ki.

-          Ezt maguk honnan tudják és miért pont minekünk akarnak segíteni?

-          Ezek olyan félhivatalos szóbeszédek a kerületnél és azt gondoltuk, mert mi a vasas szakszervezet képviselői vagyunk, hogy segítünk maguknak, mert a férje régi megbecsült vasas dolgozó és nem szeretnénk, ha bántódása esne a családjának.

-          Most már értem uraim, de Én egyedül ebben nem dönthetek, meg kell várnom, míg az uram hazaér és megbeszéljük a dolgokat. tudják nem olyan egyszerű költözni, hiszen nincs kihez, nincs hova és a családdal is kell gondolni, hogy az uramnak lesz e munkája, vagy miből fogunk élni!?

-          Igen asszonyom, mi mindezt megértjük, de hamarosan dönteni kell, mert sürget az idő bennünket. Tudja, bármelyik nap elrendelhetik a kényszermunka toborzását.

-          Nagyon köszönjük, hogy szóltak nekünk és még ma este megbeszéljük az urammal a dolgokat és utána tudunk dönteni

-          Rendben van, de két nap múlva visszajövünk, addigra kellene valami döntés, mert akkor még el tudjuk magukat költöztetni, utána már nehéz lesz. ha gondolják, segítünk kiválasztani a vidéki települést, ahova szívesen mennének és talán még munkát is tudunk szerezni a férjének, de lehet, hogy a gyerekek is tudnak dolgozni. A lányoknak meg biztosan lesz iskola, hiszen majd minden településen van már elemi!

-          Még egyszer köszönjük, és igazán röstellem, hogy nem tudtam megkínálni magukat, de szegények vagyunk és talán egy pohár vízzel tudtam volna szolgálni!

-          Köszönjük asszonyom, de nem kérünk semmit. Most el kell köszönnünk, mert van, még pár rendes család ahol elkél a segítség! Viszontlátásra!

-          Viszontlátásra!

-          Akkor két nap múlva így reggel jövünk!

-          Köszönjük és várjuk magukat!

Mikor elmentek, Édesanyám magába roskadva ült a konyhaasztal mellett, arcát kezébe temette és rázta a néma zokogás. Ilyen hirtelen változás az életében, ami bizonytalan, még nem történt. Mihez kezdjenek, és mi lenne a helyes, hogy megóvják a családot a kényszermunkától, mert onnan még nem jött vissza senki és levelet is ritkán kaptak. Hallottak sok szóbeszédet a munkatáborokról és bizony nem hallottak jót. Féltette a gyerekeit, féltette a férjét és egyáltalán az egész családot, hiszen a munkatáborokban szétszakítják a családokat, külön a nőket és a gyerekeket, meg külön a férfiakat. Mi lenne Ővele a gyerekei nélkül? Mi lenne a gyerekekkel nélküle? A férje sem tud még egy zoknit sem kimosni! Mi lenne vele, ha önnönmagáról kellene gondoskodnia? Bele sem jó gondolni, ezért el kell költözni innen. Biztosan nem akartak ezek az emberek rosszat, hiszen a munkások pártján állnak és ismerik az uramat, meg azért szóltak jó előre, hogy legyen idő eldönteni a továbbiakat. Derült égből villámcsapás ez és nem sok időt hagytak gondolkodni. Persze meg kell érteni, hogy nagyon sokan vannak, akiket szeretnének a német kényszermunka elől elköltöztetni, mert tudják, hogy az kegyetlen és nehéz élet. A lányok közben elmentek iskolába, szerintem Édesanyám észre sem vette. A fiúk már reggel korán elmentek munkát keresni ezért még az sem volt, akinek édesanyám elmondhatta volna bánatát. Költözni, öt gyerekkel? hát nagyon meg kell gondolni és lesz e vajon munka? Miből fogunk megélni, ha nem találnak munkát a férfiak?

                Ezek a gondolatok foglalkoztatták Édesanyámat egész nap. Minden mozdulata a megszokottak szerint folyt, de látszott, hogy nincs ott az esze, ahol a keze jár! Automatikusan tette a dolgát, főzte az ebédet, megetetett, játszottunk kicsit, de nem volt olyan vidám, mint szokott. Ebéd után Én aludtam, Édesanyám meg halkan tette a dolgát a konyhában és néha hallottam, hogy szipog. Biztosan megint az emberekre gondol – fordult meg a fejemben. Én még három évesen nem nagyon fogtam fel a dolgok értelmét, de édesanyám rezdüléseiből és hangulatából megéreztem, hogy valami rossz történt. Ezért haragudtam arra a két emberre, bár nem tudtam, hogy Ők jót akarnak, csak azt éreztem, hogy Édesanyám szomorú és sír! Elaludtam és késő délután ébredtem, mikor nagy csend volt. Kimentem a konyhába és láttam, hogy Édesanyám még mindig ott ül az asztalnál és gondolkodik. Felkéredzkedtem az ölébe, mert ott szerettem lenni a legtöbbet, csak nem mindig lehetett, mert akkor édesanyám nem tudta végezni a dolgát. Most minden ellenkezés nélkül az ölébe vett és elkezdett simogatni. Éreztem, hogy most nagyon szeret és tudtam, hogy most Nekem is nagyon jónak kell lennem. Igyekeztem is kedvére tenni, szorosan átöleltem, mire Ő csak azt hajtogatta, hogy: - édes kicsi fiam! Gondoltam, hogy már kisírhatta magát, hiszen már nem sírt és bíztam benne, hogy megoldódott a probléma, amiért olyan szomorú volt. Nem tudtam, hogy még most vagyunk az elején és édesanyám már eldöntötte, hogy el kell költözni, csak azt nem tudta, hogyan győzze meg Édesapámat, aki makacs ember és nehezen mozdul el a megszokott környezetéből. Mikor a fővárosba hívták, akkor is sokat töprengett a végén mégis maradtunk, bármennyire is kecsegtető volt az ajánlat.  Hát most nem lesz egyszerű meggyőzni, de muszáj, mert akkor marad együtt a család!

                Mikor Édesapám hazaért, már meleg vacsora várta és a többiek is itthon voltak. Mindenki azt várta, mikor kezdi el Édesanyám a mondókáját, de csaknem akarózott neki.

-          Menjetek lefeküdni gyerekek! – szólt édesanyánk

Nem nagyon akartunk, mert kíváncsiak voltunk, de egyikünk, sem mert ellentmondani. Édesapám csodálkozott is, hogy ilyen korán ágyba parancsoltak Bennünket, de nem szólt. Érezte Ő, hogy valami történt, csak várta, hogy Édesanyám el is mondja. Olyan régóta ismerték már egymást, tudta Édesapám, hogy valami történt. Aztán Édesanyám nagy nehezen csak elkezdet:

-          Ferkó! Ma volt itt két ember a kerülettől és azt mondták baj van!

-          Mi a baj? – kérdezte Édesapám

-          Hát az, hogy gyűjtik a kényszermunkásokat és szerintük hamarosan miránk kerülhet a sor.

-          Hallani már a gyárban is ezt meg azt, de sosem ülök fel a szóbeszédnek, tudod nagyon jól

-          Szerintem ez nem szóbeszéd. Már máshol is hallottam és tudod Te is, hogy a cigányokat sehol sem szeretik. A kerületi emberek szerint biztos, hogy a cigányok következnek. Nem szeretném, ha a családot szétszednék és elvinnének Benneteket.

-          Én sem akarom, de mit tehetnénk?

-          Azt mondták ezek az emberek, hogy tudnak segíteni helyet keresni vidéken és még munka is lenne.

-          Hova vidékre, asszony? Normális vagy?! Aki sosem lakott falun, az ott megdöglik!

-          Már miért döglene meg? Ott is élnek emberek és nem is rosszul. Ott lehet tyúkokat tartani, meg malacokat. Meg lehetne sok mindent termelni a ház körül és máris könnyebb lenne az életünk. Talán még munka is több lenne mint itt.

-          Látom, Te már döntöttél nélkülem!

-          Nem döntöttem, csak megpróbállak meggyőzni, mert féltem a családomat!

-          Én is féltem, de félek a költözéstől is.

-          Tudom Ferkó! Minden újtól ódzkodsz, de most kényszerbe vagyunk. Vagy megyünk önként jó helyre, vagy visznek akaratod ellenére, ki tudja hova?!

-          Én nem megyek senki kedvéért sehova!

-          Eddig sem bántottak itt, ezután sem fognak!

-          Azt a makacs szentségedet Ferkó! Hát értsd meg, hogy más lett a világ! Ez a két ember, aki itt volt, komolyan mondta, amit mondott és érzem, hogy igazuk van! Menjünk el és majd meglátjuk. Még a gyerekek is tudnának iskolába járni.

-          Az igaz, hogy falun mindig van munka! Hallottam, hogy sokan lejárnak vidékre dolgozni!

-          Na látod, biztosan nem véletlenül!

-          Még aludjunk rá egyet, aztán reggel megmondom, mit csinálunk!

Reggel aztán korán eljött. Hajnali fél háromkor hangos kiabálásra, dudálásra ébredtünk. Kitereltek mindenkit fekete ruhás emberek akiknél fegyver és gumibot is volt. Mindenkit  felültettek teherautókra, kortól és nemtől függetlenül. Azt sem tudta senki, hova visznek és miért?! Több órás autózás után aztán leszállítottak egy barakktábornál mindenkit és megkezdődött a deportálás. Engem szüleimtől elválasztottak és még testvéreimtől sem köszönhettem el. Soha nem találkoztam egyikükkel sem többet, így indult az Én nagybetűs ÉLETEM. Később, felnőtt fejjel, sokat kerestem testvéreimet, szüleimet, de senki nem tudott útbaigazítani.

Én elkerültem nevelőszülőkhöz Hollandiába, ahol tisztességgel felneveltek és felsőfokú végzettséget szereztem. Évekig hajóépítő mérnökként dolgoztam, családot alapítottam és éltem a mindennapi életemet. Szüleimet és testvéreimet sosem felejtettem el, bár képük emlékezetemben sokat halványodott. Sírhelyet vásároltam szülővárosomban és síremléket állítottam amin szerepelt mindenki, aki számomra fontos volt és emlékeztem rá, mert nem tudtam senkinek a sorsáról. Így akarta leróni kegyeletemet mindazoknak, akiket az akkori hatalom önkényesen elhurcolt és eltűntetett örökre a világ szeme elől. Így kívánok tiltakozni és felhívni a figyelmet a kiszolgáltatottakra, akik sosem értették meg, hogy miért kerültek arra a sorsra, amire kerültek, fajtól nemtől és kortól függetlenül. Emlékük örökké él!